festői

Hihetetlen család. Ez jut eszembe mikor írom ezeket a sorokat, melyek a kiállítás utáni napok valamelyikének éjszakáján született álom után generálódtak.
Mikor megláttalak, nem tudtam a helyzetet kezelni, próbáltam úgy tenni, mint aki odanéz, meg úgy is mint aki nem, csak hogy az én párom is megnyugodjon, s nem vagy rám hatással már.
Kívülre lehet hogy nem ment át, de belül remegtem kicsit, zavarban voltam.
Próbáltam kihúzni magam, egyenesnek délcegnek tűnni -haha az én 170 cm-el ez mehetett piszkosul- próbáltam értelmesen beszélni E-val, ha látod, jó színben tűnjek, de nem hiszem hogy jól sikerült.

Ott voltál a családoddal, ott volt a büdösbunkó is, s gondolom az, hogy együtt látlak benneteket, ez szülte az álmom. Azt mondtad álmomban, megpróbáljátok ismét. Hazajött, itthon dolgozik már, s adtok még egy esélyt  magatoknak. S álmomban azt gondoltam, igaz-e mindez? Avagy csak azért volt ott, mert én sem egyedül mentem:
Pingponglabda módjára pattogtak a gondolatok a fejemben, melyik lehet a jó válasz, de nem jutottam a helyes eredményre, s most így ébren, napokkal később meg aztán végképp nem tudom mit is gondoljak erről.
De leírtam, s kint van.