Oly mérhetetlenül szomorú vagyok..szeretted..fontos volt..segített..néha néha letolt..s most nincs már veled,veletek.
amikor megtudtam, hívni szerettelek volna..aztán mégsem tettem.nem kerestél,nem szóltál hogy baj van..talán eszedbe sem jutott a nagy bánatban, vagy mert már nem én vagyok az első akihez fordulsz ha baj van, vagy eszedbe jutott,de erős voltál mint oly sokszor,s nem hívtál. s mivel nem hívtál, nem tudtam,jól tenném-e,ha keresnélek telefonon.okosat,értelmeset nem tudtam volna mondani,pláne nem telefonon keresztül. ilyenkor nem tud az ember okosat,vígasztalót mondani..de ha valaki átélte már szerettének távozását, átérzi a másik bánatát, és hihető lesz a szájából a részvét, az osztozás a szomorúságban,fájásban.
mióta elment nagymamád, sokszor eszembe jutnak emlékek. hosszú ideje nem láttam, de amikor még ismerősöd voltam fb-on, tettél ki egy közös fotót..öregebb volt,fáradtabb volt, de a kép alapján ugyanaz az ember nézett vissza,akire emlékeztem.
eszembe jutott, mikor furikkal foldet hordtam az utca túloldaláról, mikor átküldött ilonka néniékhez, tejet vinni a tejcsarnokba,mikor a kertben krumplit szedtünk, mikor disznóvágások voltak,s összegyúlt mindenki, a reggeli készítések a konyhában, majd a házban reggelizésre.eszembe jut,mennyire nem akarta hogy ott aludjak,sőt mi több,veled egy ágyban..de aztán elfogadta ezt,pedig biztos nehéz lehetett.. s nem emlékszem már rá,megköszöntem e ezt neki vagy sem, de most, gondolatban megtettem.
nehéz felfogni,hogy nincs már..tudom,ez az élet rendje..de akkor is..ha felnézek az égre, köszönök majd neki:csókolom.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése